2015. február 15., vasárnap

Mindannyian szerencsejátékosok vagyunk?

Az élet bonyolult, sokszor nehéz meghozni a jó döntést. A döntés általában azért nehéz, mert nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy a lehetséges választásaink milyen végeredményre vezethetnek. Ha tudnánk, akkor elég lenne az általunk választható egyértelmű kimenetelek közül kiválasztani a legjobbat számunkra, persze adott kimenetelek összehasonlítása sem feltétlenül könnyű. Általában viszont nem vagyunk minden információnak a birtokában, amelyek teljesen meghatározzák a választásunk kimenetelét, például azért nem, mert a végeredményt más külső körülmények is befolyásolják, amelyek ismeretlenek számunkra, vagy túl bonyolultak ahhoz, hogy meg tudjuk őket jósolni, például más emberek viselkedése, esetleg természetszerűleg véletlenszerűek, mint amilyen az időjárás.

A döntéselmélet problémái tehát tipikusan olyanok, hogy a lehetséges választások mindegyikét illetve az azokhoz tartozó kimeneteleket, valószínűségek jellemzik. Nézzünk egy egészen egyszerű példát, amiben csupán két választási lehetőségünk van, ráadásul a nyerési valószínűségek ismertek és időben változatlanok. Tegyük fel, hogy minden nap bekövetkezik vagy az A vagy a B esemény, a kettő közül csak az egyik. Egyelőre az eseményeket nem konkretizáljuk, így pusztán matematikai szemszögből tekinthetünk a feladatra. Legyen az A esemény bekövetkezésének valószínűsége 70% a B eseményé pedig 30%. Minden nap tippelhetünk, hogy melyik esemény fog bekövetkezni, és a sikeres találat nyereményt ér, például egy dollárt. Milyen stratégiát kövessünk, hogy egy hónap alatt a lehető legtöbb pénzt keressük?

A válasz egyszerű. Mivel az események függetlenek, ezért minden egyes tippelésnél, a korábbi kimeneteltől és saját tippjeinktől teljesen függetlenül, mindig a nagyobb valószínűségű eseményre kell tippelnünk, azaz mindig az A eseményre, ekkor hosszzú távon 70% lesz a találati arányunk. Ezzel szemben az a helyzet, hogy kísérletek szerint a többség más stratégiát választana, mégpedig azt, hogy tippelnek ezt is azt is, a valószínűségek arányában, vagyis az esetek hetven százalékában A-t és harminc százalékában B-t. Ezt nevezik az angol irodalomban probability matching stratégiának. Ez a stratégia nyilvánvalóan rosszabb, mert amikor B-t tippelünk, akkor csak 30% a találati arányunk, hosszú távon pedig a teljes találati arányunk 58% lesz (0.3*0.3 + 0.7*0.7).

Az a tény, hogy a racionális stratégia a fenti feladatban mindig a nagyobb valószínűségű eseményre való tippelés, mindössze abból következik, hogy az események egymástól függetlenek, vagyis ha valamikor érdemes az A-ra tippelni, akkor mindig érdemes. Extrém példaként, hogy mégis vannak emberek, akik ezt nem akarják vagy tudják felismerni, elegendő a szerencsejátékosokat említenünk, akiknél ismert torzítási jelenség, hogy például ruletten, amikor sok piros jött ki egymás után, akkor nagyobb valószínűséggel fogadnak a feketére, mondván hogy mostmár muszáj fekete jöjjön. De a szerencsejátékosok nem csak a külső független eseményekbe képesek időbeli korrelációkat és összefüggéseket beleképzelni, sokuknak a saját szerencséjükre vonatkozóan is vannak hiedelmeik, például amikor jó szériájuk van, pontosabban volt, akkor abban bíznak, hogy a jó széria megmarad, és ez a viselkedésüket, azaz a tétjeiket is ténylegesen befolyásolja.

Visszatérve az egyszerű kétválasztásos döntéselméleti példánkhoz, az a megdöbbentő, hogy az emberek többsége még akkor sem ismeri fel a jó stratégiát, ha előtte arra megpróbálják rávezetni, azaz konkrétan ismertetik számára az optimális stratégiát több más stratégia mellett egy kérdőíves tesztben, amit a tippelések megkezdése előtt töltetnek ki a résztvevőkkel. Néhányan persze felismerik, hogy az a jó stratégia, mások azonban, akik a rossz stratégiát használják, csak több száz tippelés után tanulnak valamicskét a tapasztalataik alapján, és kezdenek lassanként többet tippelni a nagyobb valószínűségű eseményre.

A fenti példa természetesen nagyon absztrakt, a való életben nagyon sok hasonló döntéselméleti problémával szembesülünk, azonban a legtöbb esetében mégsem teljesül tisztán az a feltétel, hogy a vizsgált véletlenszerű események időben korrelálatlanok, azaz függetlenek egymástól. Gondoljunk például az ősember táplálékszerzésére: el kell döntenie, hogy vadászni menjen, vagy gyűjtögetni. A vadászat ritkábban sikeres, mint a gyűjtögetés, viszont a sikeres vadászat például nem független az előző napok esetleges sikeres vadászatától. A sikerre számtalan módon hatással lehetnek az ősember múltbéli döntései és sikerei, például a tegnap talált csorda még a közelben lehet másnap is, vagy tapasztalatot szerezhetett a vadász, amit a következő alkalommal kamatoztathat, stb.

De nem csak az ember táplálékszerzésére gondolhatunk, ezt a döntéselméleti problémát számos állatkísérlettel is szimulálták: például patkánynak T-alakú labirintusban kellett döntenie arról, hogy balra vagy jobbra megy, a labirintus végén adott valószínűséggel található kaja reményében; galamboknak pedálokat kellett nyomkodniuk különböző méretű jutalomfalatokért; méhek gyűjtögetését is vizsgálták különböző intenzitással cukrot adó művirágokkal. Minden esetben azt találták, hogy az állatok is a valószínűségek arányában próbálkoznak, és nem az adott szituácóra vonatkozó optimális stratégiát választják. Az állatok természetesen nem tudják előre a valószínűségeket, azonban próbálkozásaik során hamar megtanulják.

Láthatjuk, hogy egy valódi szituáció körülményeit tekintve azért jelentősen eltérhet az ideális döntéselméleti problémától, az állatok esetében viszonylag könnyen megérthetjük a viselkedésüket, amely az ökológiai racionalitáson alapul, vagyis csak látszólag irracionálisak. Az állatok a természetben más állatokkal és a populáción belüli társaikkal versengenek, egy ilyen szituációban pedig máris fordul a kocka, és a racionálisnak tűnő stratégia irracionálissá válik, ha ugyanis minden patkány a nagyobb valószínűséggel kaját tartalmazó forráshoz megy, akkor egy új patkánynak már nem éri meg oda mennie. Sőt meg lehet mutatni, hogy a legjobb stratégia pont a valószínűségek arányában dönteni, és a populáció egyedeinek az eloszlása is pont a források méretének eloszlásával lesz arányos, ha mindenki ezt a stratégiát választja. Világos tehát, hogy az állatoknál evolúciósan bedrótozott stratégiák működnek. Az állat stratégiája bizonyos természetben tipikusan előforduló feltételekre van optimalizálva. Azt nem várhatjuk el az állattól, hogy ezeket a feltételezéseket elvesse, még akkor se, ha azok a kísérletben nem teljesülnek. Elvileg sok tapasztalat után rátanulhat, hogy most másfajta környezetben van, de valójában soha nem tudhatja, hogy ez a környezet és ezek a feltételek meddig állnak fenn, ő nem képes a kísérletvezető szép szavát értelmezni, és elhinni.

Az emberektől ennél többet is várhatunk, de mint láttuk, a többségben is a bedrótozott stratégiák működnek. Ez azonban nem feltétlenül rossz. Több mint hatvan éve vizsgálják a jelenséget, és az egyik magyarázat éppen azon alapszik, hogy mennyire jók vagyunk mintázatfelismerésben, ami azonban azt eredményezi, hogy oda is mintázatokat látunk, ahova nem kéne. Világos, hogyha az ember mintázatokat keres, akkor el fog térni az optimális stratégiától. Tesztelendő azt, hogy a mintázatkeresés valóban befolyásolja a döntésünket, csináltak olyan kísérletet, amikor a fenti tippeléses feladat mellett párhuzamosan munkamemóriát igénylő verbális feladatot is kellett végezniük az alanyoknak. Kiderült az, hogy ilyenkor valóban a racionálisabb irányba tolódnak el a stratégiák átlagosan, mert gátlódik a mintázatkereseés. Ugyanakkor az is kiderült a vizsgálatból, hogy jelentős individuális különbségek vannak, és akad olyan ember is, aki mintázatkeresés nélkül kognitív úton jut a rossz stratégiához. Más vizsgálatok kimutatták, hogy a racionális döntés korrelál az illető kognitív képességeivel.

Láthattuk, hogy sokféle ember van és sokféle magyarázat lehet. Különbözőek vagyunk. előfordulhat, hogy valaki csak simán félreérti a feladataot, és egy lehetséges reprezentatív sorozatot próbál generálni, ahelyett hogy a lehető legtöbb találatra hajtana. Másvalakinek esetleg unalmas az optimális stratégiát választani, mert nincsen benne sok döntési lehetőség, a szerencsejátékosoknál elképzelhető, hogy ez is közrejátszik. Világos, hogy az optimális stratégiának a legkisebb a szórása, ezért ha valaki rizikósabb de átlag fölötti nyereséggel kecsegtető stratégiát szeretne választani, akkor talán érdemes eltérnie az optimálistól. Ez például akkor lehet fontos szempont, ha nem csak jól akarunk járni, de szeretnénk elsők lenni mindenki között. A helyzet azonban az, hogy ebben az esetben is rossz gondolat eltérni az optimálistól, mert bár a szórást növelhetjük, de az átlag jelentősen csökken. A példánál maradva, ha 100 tippből szeretnénk minimum 71-et szerezni, akkor az optimális stratégiát választva 46% az esélyünk erre, míg a valószínűségek arányában tippelve csupán fél százalék!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése